önnön belső terében áll

s hangtalanul szívósan őrli

gyökerével a csontkopár

sziklakövet tanuld fegyelmét

ahogy az örvénylő időben

kitartón dacol a szelekkel

mint valami pompeji őrszem

a lombját perzselő napot

sebtépő fagyok éles körmét

tűrve formálja magát véglegessé

s bár tudja sorsa csak percnyi öröklét

ágai között fészket óv

csipogó életeket ringat

kérge alatt álca báb áttelel

csúcsán tollászkodik az esti csillag

s vele együtt egy égboltot emel míg

küldetését végre betöltve

ős nyugalommal félelem

nélkül zuhan alá a völgybe